Amanda,
miután befejezte a hangtalan káromkodást, és az ajtó támasztását, elkezdett
fel-alá sétálgatni a szobájában. Fáradhatatlanul rótta a köröket,
mintha energiája a haragjából fakadna.
- Hogy képzeli ezt magáról?
Gondolja, hogy jól érezném magam egyes egyedül Moszkvában? Hogy senkivel nem
tudnék beszélgetni? Különben is, mikor voltunk Oroszországban utoljára? Hat
éve? Nem hiszem el, hogy cserben akar hagyni, de ha neki fontosabbak a hülye
haverjai, hát legyen. Akkor is jól fogom érezni magam. Csak két hétről van szó,
nem? Azt csukott szemmel is kibírom. - motyogta maga elé. Már nem volt olyan
dühös, mint egy sárkány, inkább csalódottságot érzett. És ez sokkal, de sokkal
rosszabb a düh-nél. Ha valami olyan mérges, hogy keresztbe felfalna akármit,
attól erősnek érzi magát, erősnek és törhetetlennek, magabiztosnak... De aztán
szomorú és csalódott lesz, összezsugorodik és törékeny kis egérke lesz belőle.
Amanda gyűlölt törékeny lenni, gyűlölte hogy a nőknek annak ellenére sem lehet
sokszor igazuk, hogy már annyit harcoltak érte. Igen, egyszóval ő is egy
feminista nő volt. Gyűlölte hogy megvan benne a törékenység.
- Invito levél! - Suhintott
pálcájával az asztala irányába, és egy pillanat múlva lepottyant az ölében
vékony, hófehér levél, amelyen nagyapja takaros betűi alkották a szöveget.
Miközben kétszer is átfutotta a
szöveget, megfogalmazódott benne a kompromisszumkötés lehetősége Wilkevel.
Talán mégis szólni kellett volna neki- gondolta elszomorodva. De olyan jól
eltervezett mindent. Ezt a levelet pont a születésnapján kapta, május 21.-én,
és nagyon megörült neki. Rögtön megbeszélte a szüleivel, akik rábólintottak a
dologra, és elkezdte tervezgetni az utat. Válaszlevelet írt, kijelölte az
időpontot, és már előre örült, milyen jó meglepetés lesz ez Wilkenek. De mikor
a bátyja elé állt, és előadta a tervet, amellyel olyan sok ideig foglalkozott,
és olyan szeretettel tervezte, erre Wilke egyáltalán nem hogy díjazta
volna; nem is értette. Nem fogta fel, hogy a sok hónapos szervezkedés után egy
jó szó mennyit jelentene a húgának. Csak kijelentette, hogy arra már van
programja. Így Amanda felrobbant. De talán mégis jó lett volna csak célozgatni,
hogy biztos semmi más ne kavarjon be, de akkor a meglepetés ereje már nem
akkora horderejű.
Eközben a konyhában
tartózkodó Wilkeben is megfogantak hasonló gondolatok.
Talán igaz a mondás, és ez
után a vihar után is lesz szivárvány?
