A levél

Amanda, miután befejezte a hangtalan káromkodást, és az ajtó támasztását, elkezdett fel-alá sétálgatni a szobájában. Fáradhatatlanul rótta a köröket, mintha energiája a haragjából fakadna.

 - Hogy képzeli ezt magáról? Gondolja, hogy jól érezném magam egyes egyedül Moszkvában? Hogy senkivel nem tudnék beszélgetni? Különben is, mikor voltunk Oroszországban utoljára? Hat éve? Nem hiszem el, hogy cserben akar hagyni, de ha neki fontosabbak a hülye haverjai, hát legyen. Akkor is jól fogom érezni magam. Csak két hétről van szó, nem? Azt csukott szemmel is kibírom. - motyogta maga elé. Már nem volt olyan dühös, mint egy sárkány, inkább csalódottságot érzett. És ez sokkal, de sokkal rosszabb a düh-nél. Ha valami olyan mérges, hogy keresztbe felfalna akármit, attól erősnek érzi magát, erősnek és törhetetlennek, magabiztosnak... De aztán szomorú és csalódott lesz, összezsugorodik és törékeny kis egérke lesz belőle. Amanda gyűlölt törékeny lenni, gyűlölte hogy a nőknek annak ellenére sem lehet sokszor igazuk, hogy már annyit harcoltak érte. Igen, egyszóval ő is egy feminista nő volt. Gyűlölte hogy megvan benne a törékenység.

 - Invito levél! - Suhintott pálcájával az asztala irányába, és egy pillanat múlva lepottyant az ölében vékony, hófehér levél, amelyen nagyapja takaros betűi alkották a szöveget.

Miközben kétszer is átfutotta a szöveget, megfogalmazódott benne a kompromisszumkötés lehetősége Wilkevel. Talán mégis szólni kellett volna neki- gondolta elszomorodva. De olyan jól eltervezett mindent. Ezt a levelet pont a születésnapján kapta, május 21.-én, és nagyon megörült neki. Rögtön megbeszélte a szüleivel, akik rábólintottak a dologra, és elkezdte tervezgetni az utat. Válaszlevelet írt, kijelölte az időpontot, és már előre örült, milyen jó meglepetés lesz ez Wilkenek. De mikor a bátyja elé állt, és előadta a tervet, amellyel olyan sok ideig foglalkozott, és olyan szeretettel tervezte, erre Wilke egyáltalán nem hogy díjazta volna; nem is értette. Nem fogta fel, hogy a sok hónapos szervezkedés után egy jó szó mennyit jelentene a húgának. Csak kijelentette, hogy arra már van programja. Így Amanda felrobbant. De talán mégis jó lett volna csak célozgatni, hogy biztos semmi más ne kavarjon be, de akkor a meglepetés ereje már nem akkora horderejű.

  Eközben a konyhában tartózkodó Wilkeben is megfogantak hasonló gondolatok.

  Talán igaz a mondás, és ez után a vihar után is lesz szivárvány?

Életünk meghatározó húgai

Miután Wilke feladta Amanda kiengesztelését, egy ideig csend honolt a lakásban. Clark, a legidősebb testvér a szobája magányában latin szavakat magolt, merő önszorgalomból. Nos, ez még tőle is hihetetlen.
  A hatalmas észkombájn Clark bármihez tudott valami okosat hozzáfűzni. Persze emiatt ő volt a család üdvöskéje, mindenki őt tartotta a legesleg-gyereknek. Átlagon felüli volt a tanulási átlaga, valamicskét konyított a repüléshez, ebből következően a kviddicshez is, rendkívül precíz, szorgalmas, és ráadásul (ha ez nem lenne elég,) kitűnő hallása is volt. Még pár hangszeren is játszik, legalább 10 éve. Például zongorán, klarinéton, de még vadászkürtön is. Ezen felül szívdöglesztő mosolya, jó humorérzéke és gentleman stílusa.
Mondjuk Amanda elég sokszor látta pöffeszkedő, tudálékos baromnak, aki nem bírja ki, hogy ne kotyogjon bele valamibe. Se azt, hogy ne vágjon fel minden lehetséges alkalommal.
Bár még csak tizenkilenc éves, mindenki meg van róla győződve, hogy sokra viszi. Először is, a Roxfortban tanult, de ez neki nem elég. Már egy teljes éve csak otthon ül, és a mugli középiskolák anyagát tanulja.
Amellett, hogy a varázslóiskolát kitűnők közül is kiemelkedő eredménnyel zárta, egy évig zenélt egy szimfonikus zenekarban, most azt vette a fejébe, hogy az orvosira fog járni. Habár a család eddig minden ötletét helyesléssel fogadta, most mégis attól tart, hogy elleneznék ezt a tervét. Egyrészt, azért, mert ha már úgyis ekkora koponya, miért pazarolja a tehetségét a muglikra? A varázslók között is sokra viheti, nem szükséges önjelölten száműzetésbe vonulnia a mágia elől! Másrészt pedig eszelősnek tartanák. Miért pont az Orvosi? Biztos mindenki azt gondolná róla, hogy nem bírná ki, hogy hagyományos módon gyógyítsa a betegeket, és ne adjon se egy kis pótcsont-rapidot pár betegnek az extra hamar bekövetkező gyógyulás céljából. Persze, ők biztos nem bírnák ki! - gondolta lekicsinyléssel Clark. De bezzeg Ő!!
 - Clakie?! - riasztotta fel mélázásából Wilke hangja. Az öccse kint állt a folyosón, én minden bizonnyal bebocsáttatásra várt. Clark gyorsan felnyalábolta a vaskos könyveket, jegyzeteket, szótárakat, amikkel eddig foglalkozott, és egy hanyag mozdulattal bedobta őket nyitott asztalfiókjába.
 - Gyere! - kiáltott a folyosón várakozó Wilkenek, és megfordult a görgős székével, hogy szemben találja magát a fiúval.
 - Mizujs? - kérdezte, miközben egy székre mutatott, hellyel kínálva Wilket. Wilke megforgatta a szemét, és lefeküdt a sötétkék szőnyegpadlóra. Idegesítette a bátyja -nem csak néha- fellengzős stílusa. Sokkal jobban szeretett vele hülyülni, mint távolságtartó businessmenekhez hasonlóan tárgyalni.
 - Amandaa! - válaszolta Wilke, amikor kényelmesen elhelyezkedett. - Kissé idegbajos, nem?
 - Kissé! - hagyta helyben Clark. Wilke felkönyökölt fekvében, és ahogy összenéztek, kirobbant belőlük a nevetés. A világ talán egyetlen biztos pontja, hogy Amanda nem kissé, hanem rettenetesen idegbajos!
 - Nos igen, véletlenül fültanúja voltam a beszélgetéseteknek. - folytatta Clark az előbbi ordítozásra utalva.
 - Elég burkoltan fogalmazol. De most komolyan nekem kéne lemondanom a saját programomat? - fordította komolyra a szót Wilke.
 - Nem tudom. De amúgy miért csak most mondta, hogy Moszkvába akar menni? - Clark felkelt az asztalától, és öccse mellé feküdt a földre. Így már együtt csodálhatták a plafonon pompázó csillagtérképet.
 - Ő már régóta szervezte, és meglepetésnek szánta. - válaszolta sóhajtva Will.
 - És csak most szólt róla neked? Nem is célozgatott rá?
 - Nem... - az öcs elnyújtotta a szót, próbált visszaidézni az emlékezetébe minden olyen beszélgetést, ahol esetleg szóba kerülhetett.
 - És nem mehetnétek később? Mondjuk egy héttel? Vagy kettővel? Akkor mindenki boldog lenne.- ajánlotta Clark.
 - Ugye? Én is ezt mondtam neki! - méltatlankodott Wilke. - De erre kivágta a hisztit.
 - És próbáltál vele rendesen beszélgetni? - kérdezte óvatosan Clark. Arra gondolt, hogy Wilke próbált Amandával rendesen beszélni, és ez a beszélgetés torkollott kiabálásba, vagy a lány eleve úgy reagált rá, ahogy idefönt ő is hallotta.
 - Én? Naná! De persze neeem! Mindig az van, amit ez a kis liba akar! Mások véleménye nem is számít! - hőzöngött Wilke. Clark vajon tényleg hülyének nézi? Aki ilyen okos, az elvből mindenkit retardáltnak hisz? Kezdett benne felmenni a pumpa.
 - Szerintem várd meg, amíg lenyugszik egy kicsit, aztán majd újra megpróbálhatod. - vetette fel Clark.
 - Nem mondod? - gúnyolódott Wilke. - Hát ez nekem eszembe sem jutott! - felállt a földről: részéről befejeződött a beszélgetés. Azt hitte, hogy Clark majd okosan bíráskodik az ügyük felett, és igazságos ítéletet hoz. Most nem is értette hirtelen, miért is jött ide. Clark nem is olyan okos, mint hitte. Nem fog döntőbíráskodni.
 - Na csá! - köszönt Will lazán, és kilépett az ajtón. Vissza akart menni a konyhába, hogy egyen valamit, ha már az előbbi, Amandával való vitatkozásból nem tudott eleget táplálkozni. Haha! Ahogy elhaladt a lány szobája előtt, próbált hallgatózni, illetve elképzelni, mi lehet az ajtó mögött. Mikor vonulhat fel ismét teljes harci díszben Amanda előtt, hogy folytathassák a megkezdett csatát. Mivel nem hallott semmit, úgy számította, hogy egy kis kaja után készen áll a háborúra.
Clark öccse távozása után még egy ideig a göncöl szekérre bambult a földön fekve, gondolatai mind egy szálig visszaáramlottak az orvosi egyetemmel kapcsolatos mederbe. Jövő ősszel beiratkozik, de addig is... le kell érettségiznie. Felállt, majd újra elfoglalta pihenő pozícióját az asztal fölé görnyedve.

- Jó, de ezek után ne is számíts rá, hogy soha segítek neked akármiben. Vagyis akármikor! - kiabálta Amanda a dühtől kipirosodott arccal, és mérge csak fokozódott a nyelvbotlás után. A lány szobája előtt álltak a folyosón, Amanda keze már a kilincsen volt, úgy pörölt Wilke-vel, aki kiengesztelni jött utána a konyhából, ahol a beszélgetést ténylegesen elkezdték. A lány szerette volna látni, hogy bátyja csöppnyi bűnbánatot tanúsít, vagy legalább azt, hogy megharagszik rá, mert úgy neki is könnyebb lett volna, hisz napokig fújhattak volna egymásra. De a fiú csak nyugodtan, már-már unalmat tükröző arccal állt vele szemben, hanyagul a falnak támaszkodva, és szemrebbenés nélkül hallgatta  a húga dühkitörését.

-... de ha egyszer valamit megígérsz, akkor miért nem lehet azonnal szólni, hogy változott a program, mert jobb dolgod akadt annál, mintsem velem tölts három napot! HÁROM NAPOT! Még ennyit sem tudsz rám szánni! Persze, nyugodtan menj csak az idióta haverjaiddal ahová akarsz! - Amanda levegő után kapkodott. Szó, mi szó kimerítő ez a hacacáré.
- Befejezted már? - kérdezte Wilke nyugodtan, kihasználva a lélegzetvételnyi szünetet két szitokáradat között.

- Micsoda? Hogy befejeztem-e? Te mégis... Mégis hogy a francban veszed a bátorságot, azok után, amiket tettél, ahhoz, hogy csak úgy megkérdezd, végeztem-e? Nem is értem, neked nincsen LELKIISMERETED? És tudod mit? Igen, befejeztem! - Amanda felpaprikázott hangulatban vágta be bátyja orra előtt szobája ajtaját, és belülről nekitámaszkodott, hogy az említett nehogy be tudjon jönni.

- Ha gondolod! - motyogta Wilke, de csak halkan, hogy Amanda meg ne hallja, grimaszolt egyet az ajtónak, amely mögött pontosan látta a húgát. reménykedve várt még pár másodpercet, de végül fejcsóválva elballagott; meg sem próbálta folytatni a beszélgetést, ahhoz túlságosan jól ismerte a húgát. Eközben a sértett hölgy teljes erővel az ajtónak támaszkodva egyoldalúan folytatta a beszélgetést. Eltorzult arccal nézett maga elé, miközben folyamatosan mozgott a szája. Persze nem hangosan beszélt, csak tátogva, de úgy mindennek elmondta Will-t.

Családfa

Igen, megtörtént ez is! Sok akadály keresztezte az útját, míg ide eljutott (mocsarak, napsütés, sivatag, hegyek, távolság), de végre... Végre itt van! Itt be is fejezem az ömlelgést, mert kezd egy kicsit elfajulni:)

Őszi ismertetés

Lassan elmúlik a nyár. Vannak olyanok, akik nem engedik; görcsösen ragaszkodnak a megszokotthoz, de vannak olyanok is, akik már beújítottak, és alig várják, hogy mit hoz a jövő. Amanda az utóbbiak közé tartozik, bár még csak augusztos vége van, ő már átrendezte a szekrényét.

bye

Amanda élete képekben:)

FISHER MÓR - BRIGITTE HÉLENE NACÉRI

A dédapám –akármilyen furcsa is- Fisher Mór volt, a Porcelánmanufaktúra tulajdonosa. 1899-ben született, és egész életében itt élt, Magyarországon, valamint mindent a vállalkozásának szentelt, aminek meg is lett az eredménye. A Herendi porcelánnak minden országból a csodájára járnak, és a lényeg nekünk a franciaországi látogatóközönség, mert az a nő is francia volt. Az a nő, aki elcsavarta tisztelt dédapám fejét. Igazán szép arca volt, de nem volt olyan szép belül… A neve Brigitte Hélene Naceri. Tehát vagyonos, egyedülálló nőként tett látogatást a gyárban, 1944 nyarán. Úgy tett, mint akinek tetszik Fisher. Állandóan kihívó pillantásokkal illette a jó embert. Aztán, mivel Fisher totál bevette, egy éjszaka találkoztak… Aztán egy hónapon belül Brig távozott az országból, vissza Franciába, és soha nem tért vissza. Azt mondta, azért hagyja el Mórt, mert kevesli az időt, amit rá fordít. A férfi könyörög, hogy maradjon, de Brigitte hajthatatlan. Minduntalan csak ugyanazt ismételgeti, és elmegy. Örökre.

A nő Franciaországban visszament a FÉRJÉHEZ, és nyolc hónap múlva szült egy lányt: Juliette Florette Dessauge. Mindenki azt hitte, hogy a férjéé, csak Brigitte tudta azt, hogy a lány igazából a porcelángyár tulajáé. A titkot viszont őrizte, és csak egy levélben tudatta a lányával, amit az csak az anyja halála után bonthatott fel.

Julnek volt még egy féltestvér nővére is: Adrienne. Csak két év volt közöttük, és mindig is nagyon szerették egymást. De ez már nem ide tartozik.

Fisher 1980-ban, Brigitte pedig már 1962-ben meghalt.

Fischer Móric

Brigitte H. Nacéri